Bajkál-tó

Polly az ötödik reggelen arra ébredt, hogy a világ vízzé változott.

A vonat a Bajkál-tó déli partján haladt. Az egész ablakot a tó töltötte ki: nem is annyira tó, mint inkább tenger, kivéve a tökéletes nyugalmat és a lehetetlenül tiszta színt, amely egy mélyen a felszín alatt kezdődő kék volt, ami felfelé emelkedett.

Igor, a halász, már két órája ébren volt. Az ablaknál ült egy kis jegyzetfüzettel.

"Bajkál," mondta. "Ez a világ legmélyebb tava. Ezerhatszáznegyvenkét méter a legmélyebb pontján. Ez a legöregebb tó is. Huszonötmillió éves. A legtöbb tó idővel feltöltődik üledékkel. A Bajkál egy hasadékvölgyben van, ami még mindig növekszik. Az alja gyorsabban süllyed, mint ahogy az üledék feltölthetné."

A víz odakint olyan tiszta volt, hogy Polly látta a sziklák körvonalait a tófenéken a sekély részeken. A tisztaság megfelelő körülmények között akár negyven méter is lehet.

"Ez a tó tartalmazza," folytatta Igor, "a Föld összes jégmentes édesvizének huszonhárom százalékát. Többet, mint az összes észak-amerikai Nagy-tó együttvéve."

Polly a tóra nézett. Nem úgy nézett ki, mint huszonhárom százalék bármi. Úgy nézett ki, mint egyetlen nyugodt kék dolog.

A vonat megállt a Szljudjanka állomáson. Igor leszállt. Komolyan megrázta Polly szárnyvégét két ujjal. "Három nap horgászat. Aztán haza." Intett az ablakon keresztül, és eltűnt.

Még három órán át a vonat a part mentén haladt. Egy csoport bajkáli fóka dugta ki a fejét a víz felszíne fölé egy kilométerre a parttól. Ők a világ egyetlen tisztán édesvízi fóka faja.

Polly a méreteken gondolkodott. Alatta víz volt, amely idősebb, mint a faja. Abban a vízben volt egy apró rózsaszín rákocska, az Epischura, amely sehol máshol nem létezik a Földön. Tisztán tartotta a tavat. Már húszmillió éve tisztán tartotta.