Pizza és a hosszú ebéd

Chiara egy órakor bezárta a labort az olasz hosszú ebédre. "Gyere velem," mondta.

Polly a vállán ült. Chiara kisétált a park ragyogó déli fényébe, és felfelé indult.

Nápoly ebédidőben más város volt. A redőnyök felgördültek. Az eszpresszó bárok megteltek. A reggeli só és fenyő illata fokhagymára és paradicsomra váltott, amit magas lángon főztek.

Chiara egy kis pizzériába vitte egy mellékutcában. Bent három férfi dolgozott egy fatüzelésű kemencénél, ami a hátsó falat töltötte ki. A tűz elég forró volt ahhoz, hogy az ajtóból is érezni lehessen.

A pizza Nápolyban nem az, amit a világ többi része pizzának hív. Ez egy nápolyi pizza. A város kétszáz éve őrzi a szabályait. A tészta liszt, víz, só és élesztő, semmi más. A paradicsom San Marzano, a Vezúv lejtőin, vulkanikus talajban termesztik. A sajt aznap reggel friss. A bazsalikom nyers, a végén adják hozzá. A kemence 485 Celsius fokon működik. A pizza kilencven másodperc alatt sül meg.

A pizzaiolo betolt egy margherita pizzát a kemencébe. Kilencven másodperc múlva kihúzta. A tészta sötét leopárdfoltokban hólyagosodott fel. A sajt halvány tócsákba olvadt.

Chiara egy kis darab tésztát nyújtott Polly-nak. Sós volt, megégett és szinte súlytalan. Polly megértette, miért védte a város ezt a dolgot két évszázadon át.

"Van egy elmélet," mondta Chiara, "hogy a polipok azért okosak, mert rövid életűek. Gyorsan kell tanulniuk. Mi azért vagyunk okosak, mert hosszú életűek vagyunk. Megengedhetjük magunknak, hogy lassan tanuljunk. Pasta mindent meg fog tanulni, amit tud, még két év alatt. Én még akkor is tanulni fogok, amikor meghalok."