Az Amur

A hatodik reggelen a vonat a Távol-Kelet orosz vidékein robogott keresztül. A tajga ismét megváltoztatta jellegét. Az uralkodó fák most a koreai fenyő, a mandzsúriai kőris és a mongol tölgy voltak. Az erdő valahogy közelebbinek tűnt, még a vonatból is. Kisebb fák, többféleség, indák kusza hálója az alsó törzseken. Ez volt az orosz Távol-Kelet mérsékelt övi esőerdeje, a világ egyik legnedvesebb erdeje a trópusokon kívül.

Polly egyedül volt a fülkében. Pavel két éjszakával ezelőtt szállt le Ulan-Udéban. A katonát áthelyezték egy másik kocsiba. Két másik utas is megfordult már, és kisebb állomásokon szálltak le. Az új felső ágy tulajdonosa egy vékony, ötvenes éveiben járó nő volt, aki a nap nagy részét alvással töltötte, éjszaka pedig olvasott.

Egyetlen tehervonat haladt el az ellenkező irányba. Majdnem két kilométer hosszú volt. Fát szállított. Polly harmincnyolc teherkocsit számolt meg, mielőtt abbahagyta a számolást.

A vonat délelőtt közepén érkezett meg Habarovszkba. Habarovszk az Amur folyónál fekszik, amely a világ nyolcadik leghosszabb folyója, és amely Oroszország és Kína határának nagy részét képezi. A peronról Polly látta a folyót a két épület közötti résen keresztül. Széles volt. Az erős tea színét idézte. A távoli parton, a ködön keresztül éppen csak láthatóan, Kína volt.

Polly leugrott a peronra. Végigsétált a vonat hosszán. Jó érzés volt használni a lábait.

Egy távol-keleti daru állt a kis mocsár szélén, a pályaudvar közelében. Fekete-fehér madár volt, vörös folttal a szeménél, majdnem két méter magas, türelmesen figyelte a vonatot, mint egy állat, amely már sok vonatot látott. Polly vörös fejét a madár felé billentette. A daru visszabillentette a fejét. Polly közelebb lépett. A daru nem mozdult.

A távol-keleti daru a világ egyik legritkább daruja. Talán háromezer példány maradt belőlük, főként az Amur-medencében szaporodnak. Hosszú, gondos udvarlási táncuk van, amely órákig tart, és az emberek számára méltóságteljes aktusnak tűnik. A Polly előtt álló daru nem táncolt. Várt.

Egy kalauz sípot fújt. Polly visszaugrott a vonatra. Az ajtónál megfordult, és a darura nézett. A daru még mindig őt nézte. Aztán nagyon lassan felemelte hosszú nyakát, és szándékos léptekkel elindult tőle a mocsár felé.

A vonat elhagyta Habarovszkot, és dél felé fordult. A Csendes-óceán kevesebb mint hétszáz kilométerre volt már. Az ablakon kívüli erdő sűrűbbé vált. Egy folyó futott a sínek mellett egy órán keresztül. Aztán eltűnt.

Az étkezőkocsiban ebédnél a pincér egy kis tányér pelmenyit hozott Pollynak tejföllel, kérés nélkül. Az elmúlt három nap alatt rájött, mit szeret. A pelmenyi marhahúsos volt. A tejföl csípős. Az étkezőkocsi ablaka egy sötét dombsort keretezett a horizonton. Az utolsó hegylánc a tenger előtt.

Polly fülkéjében a nő ugyanazt a könyvet olvasta, amit minden éjjel, de most már a felénél járt. A szamovár működött. A vonat ritmusát adta. Hat nap után ez már normálisnak tűnt. Polly észrevette, hogy valamilyen csendes módon kezdte úgy érezni, hogy ez a vonat az otthona.